Jaj, hogy szerettem volna élnirégen, Vén századok bús mélyein,korábban, Mikor a lélek nyilt, ajóság s nem ma A buta »moderntechnika« korában. Otthontalanbolyongok, hazavágyván És sírvavágyom vissza, ami volt már, Akkor aszemek föl az égre néztek S úgy állta szív, mint liliomos oltár. Azemberek akkor meghaltak őszen, Mosolyogván az aszú, édes őszben Szivükbe hordták az örök szerelmet S mindég holdfényben mondták, hogy:szeretlek.
Jó emberek között folyt volnaéltem, Tán itt, ahol most élekészrevétlen. Köröttem – essősakvarell – Tabán, Nyugodt lennék,vagy boldog is talán. Ülnék otthon azablakmélyedésben, Sétálnék egy-egyrégimódi, halvány Leánnyal a haldoklónémaságban, Vagy bogarásznék aGellérthegy alján És uj boron, mikorhabos a rámpás – Kapukulcs a kezembens kézilámpás – -4-Korhely árnyékomatnyomomba húzván Mennék haza a kormos,süket utcán. Aztán csak várni – azélet elröppen – Horátius-tolvasni, esti ködben, Álmodni mélyenés álmodni resten S télen táncolni,túl, a kicsi Pesten.
Ma hogy a föld vérünk,könnyünket issza Szeretnék futni:vissza, vissza, vissza.
Itt szomszédomban, az ordashegyek közt A »szent öreg« élt, VirágBenedek. Kovakővel gyujtotta meg agyertyát S lúdtollal körmölt magyaréneket. Akkor se ismerték nálunk aköltőt, Futó szegény vad, elbujtreszketeg, Görcsös szókat gyalulvagyúlt szemekkel, Tág pupillával nézteaz eget. Sokszor megállok most, hol őlakott rég S alázatosan és magambaszálló Lélekkel kérdem, mi maradtbelőle? Egy kis küszöb s egyvillamos-megálló. De én gyakranelmentem volna Hozzá, Hogy lelkemetszava beharmatozná, Piruló arccalnéztem volna rája, Hogy mit mondpapos és szigorú szája,