Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 136. oldalontalálható.
(KLINIKAIKÉPEK)
IRTA
IFJ. APÁTHYISTVÁN.
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R. TÁRS.KIADÁSA.
1885.
Budapest, 1885. AzAthenaeum r. társ. könyvnyomda
Magukra maradtak; már vacsorájukat is megkapták. Fehércsészékben vitték oda mindenikhez: ennek egy kis tejet, annaknehány kanál levest. A lázas undorodva tolja félre a neki rendeltgyér tápot is és csak vízre sovárog; a lábadozónak egy csirkeczombünnepet okoz, és boldogságát egy kortynyi bor betetőzi. Nincs már,aki megbámulja őket kiváncsian, de nem résztvevőn; egyéb dolga utánment az ápolónő. A béke és a szabadság órája ez. A nappaligyötrelmek véget értek, s az éjszaka rémei még nincsenek itt.
Szegényes gyertyaszál – gázlángok csak az új klinikákatfényesítik – lobog a nagy női kórterem közepén, szélestölgyfaasztalon. Serczeg, izzó hamva lekonyúl, elfogja lángját, s akoppantó a tartó szélén tétlenül hever. A változó világ alig hatola falakig s a sarkokat homályban hagyja.
A homályból itt-ott fehér alakok kelnek ki, megmozgatják ahosszú fekvésben elzsibbadt tagjaikat, járnak-kelnek, eleinteszótlanúl, utóbb egymással beszédbe ereszkedve. Suttogást hangosabbszó váltogat, sőt, egy hosszú, friss kaczaj is zeng végig a pusztafalakon. És mintha az idegen hang hozott volna magával valamit azigazi életből a félhalálba, messze tünt tavasz fuvalmát-4-az örök télbe. Még a gyertyaszál is derültebben libeg, a haldoklótremény szállja meg.
Vajjon mit lehet itt kaczagni? Többen a vidám leánynak ágya körégyültek. Ennél gondolnak legkevésbbé rá, hogy sirniok kellene. Ezse tud ugyan lábára állni, térdét se nyujthatja ki márfélesztendeje, de legalább, ha békén hagyják, fájdalma nem nagy;marad ideje örülni, hogy még egészséges lehet.
Egyik az ágy szélére ül, a másik lábtól támaszkodik, a szomszédágyakban is oda fordulnak. Egy asszony megy arra erőködve, óriásrapuffadt testében nagy terhet viselve. Megkinálják szépen egyfaszékkel: beszélgessen ő is velük; mit busong magában? Leülközébük, leülni keserves, de ha már egyszer megvan, ő se maradhátra a szóval. Ott van a vidatánczos kis leány is; keze-lábafolyton jár, arczát minduntalan nagy haragosra rántja, pedig ő iskaczagni akarna. Semmi mozdulata nem sül úgy el, amint szeretné. Demit tesz ez? Ha dadog is, megértik. Mindnyája szereti egymást: jókapocs a közös nyomoruság. A mellhártyagyulladásból üdűlővarróleány már nótára is gyujt. A tüdővészes köhögi hozzá ataktust. Nagyon jól mulatnak. A zaj növekszik. Ennyi nő, ha betegis, hogy tudna csöndesen beszélni? Mégis meghallják, mihelyt kivűlnesz támad. Ha véletlenül erre jönne a doktor úr! De nem! Semmi. Amese folyik tovább. De nagyon sokat és nagyon furcsán köhög valakiott a sötét sarokban.
Vidám história. Nem rég olvasta valamelyik. Van benne szószerelemről, boldogságról, a hősök mind egészségések, nem küzdeneknyomorral; szóval öröm nekik az élet. Az öregeknek is tetszik.»Kár, hogy mese« – -5- mondják hozzá. »Miért ne lehetne